Odisszi


Az indiai klasszikus templomi táncok egyike az Odisszi, amely első látásra líraiságával, kecsességével emelkedik ki a többi közül. Az egykor pompázó templomi környezetben előadott táncok híven tükrözték a táncosnők lelki alkatát, akik kifinomult művészi készségüket a védikus történetek táncban való megjelenítésében bontakoztatták ki. Isten szolgálata iránti elkötelezettségük a mindennapi életükre is kiterjedt, férjüknek magát az imádott Istent tekintették, a templom környezetében laktak, és részt vettek az ottani életben.

Kifejezőeszköze rendkívül gazdag: a lépések, testtartások, mozdulatok változatos ritmusokkal, dinamikával jelennek meg e táncban. A kéztartások (mudrák), az arc- és szemjáték az érzelmek széles skáláját képes megjeleníteni, ezáltal alkalmassá válik egy-egy történet bármely szereplőjét pantomimikusan kifejezni.

 

Dzsagannáth-templom, PuriAz indiai előadó-művészet legrégebbi forrása a Nátjasásztra, mely az indiai klasszikus templomi táncok alapjául szolgál. Az egyes területeken eltérő módon fejlődött a tánc, a vallás és a helyi szokások, a templomoktól, uralkodóktól függően. Már az i.e. II. századból találunk nyomokat az Odissziről, Orissza állam táncáról. A gyönyörű templomokat táncos domborművekkel díszítették. Ilyen figurák láthatóak a konarak-i Naptemplomban, vagy Bhuvanésvarban a Parasuramésvar templomban. Az Odisszi fejlődését a Puri-beli Dzsagannáth-templomhoz köthetjük leginkább. Dzsagannáth-ot elsősorban Krisnaként, de vannak, akik Buddhaként, Sivaként tisztelik. A XII. századtól Dzsagannáth-ot a vaisnavák (visnuiták) Istenükként imádják, húga Szubhadrá, és bátyja Baladéva társaságában. Az Odisszi a Dzsagannáth-templom épülésétől megjelent a templomi szertartásban. 1435-ben Kapiléndra király lejegyeztette a templom külső falára a táncfelajánlás pontos menetét. E szerint naponta két előadással örvendeztették meg az Úr Dzsagannáth-ot, melynek témája kizárólag a költő Dzsajadéva Gíta Góvindája lehetett.

 

Konark-i NaptemplomAz Odisszi táncosnőket mahariknak nevezték. Ők fiatal nők voltak, akik életüket a múrti (kegyszobor, melyben az Istenség megjelenik) szolgálatának szentelték. Férfiakkal nem maradhattak kettesben, nem házasodtak meg. Táncfelajánlás előtti napon nem is beszéltek a másik nem tagjaival. Érzelmeik tisztaságát így őrizték, kizárólag a Gíta Góvinda megjelenítésekor bontakoztatták ki. Ennek ellenére házas nőknek tekintettték őket, ami Indiában igen áldásos dolognak számít. Úgy tartották, hogy a mahariknak uralmuk van az Úr Dzsagannáth felett, aki függ az ő szolgálatukból származó örömtől. A táncosnők szívében lévő bhaktikus odaadás az Úr felé a zene és a tánc apró részletekig kidolgozott finomságain keresztül nyilvánul meg. Az Odissziben emellett fejlődött egy másik ág a gotipua tánc. A gotipuák, akik fiatal fiúk voltak női táncosnak beöltözve, s ezáltal lehetővé tették, hogy az Odisszi szélesebb körben elterjedjen, mivel a hölgyek nyilvános szereplése nem volt elfogadott. Az ő táncuk némiképp különbözött: akrobatikus elemeket is tartalmazott, melyet a klasszikus Odisszi nők által táncolt formájában nem találunk meg.

 

Pankaj Charan DasA XX. században nagy fordulat következett be az indiai klasszikus táncok életében, ami egybe esett az indiai nemzeti identitás fellángolásával az akkori gyarmati angol uralom ellen. A britek betiltották a templomokban a táncot, mivel burkolt prostitúciónak gondolták. A táncok újraélesztésének kiemelkedő alakja Rukminí déví volt. Elsőként négy táncot különböztettek meg, ezek: a Bháratanátjam, Kathakali, Kathak és a Manipuri. Később ötödikként hozzátették az Odisszit, majd a Móhiní Attam és a Kucshipudi következett.

 

Kelucharan MohapatraAz Odisszi úttörő gurui: Pankaj Charan Das, Kelu Charan Mohapatra, Dev Prasad Das és még sokan utánuk. Ők az Odisszi mai letisztult formájának kialakítói. Megtisztították a népi elemektől, pontosították a tánc pózait és mudráit a Nátjasásztra, valamint a táncos szobrok segítségével. A tánc menetét is rögzítették; e szerint öt részből áll: Mangalácsarana, Batu, Pallavi, Abhinaja és Móksa. Ez minimum 45 percig maximum két órán át tart. A Nátjasásztra szerint a szent és profán közti különbség abban rejlik, hogy a szent a félistenek meghívásával kezdődik, míg a profán nem. A Mangalácsarana egy imádság, ami virágfelajánlást jelent. Bevezető része egy Bhúmi Pranáma, egy bocsánatkérés a Földanyától, amiért rajta taposunk, és hálaadás az általa nyújtott támogatásért. A befejezés Trikhandi Pranáma, összetett kezet az ég felé emelve hódolat az isteneknek, fejhez emelve hódolat a Gurunak és a szívhez tartva hódolat minden jelenlévőnek, nézőknek. A Batu egy tiszta tánc, szanszkrit nyelven nritta, mely felsorokoztatja az Odisszi technikai elemeit egyre fokozódó tempóban. Pallavi a leglíraibb rész, szintén tiszta tánc, amit egy virágos fához hasonlítanak. Az Odisszit inspiráló költemény Dzsajadéva Gíta Góvindája az Abhinaja, “kifejező tánc” részben kel életre. A táncos nem csupán mimikailag kifejezi a szó szerinti jelentést, hanem kifinomítja azt a maga sajátos nyelvén a táncos fejlettségétől függően. Az Abhinaja fő témája Krisna és Rádhárání szerelmes kedvtelései, mely metaforája a lélek Legfelsőbb Lélek iráni vonzódásának. Ma már más védikus történetek is helyet kapnak az Abhinajában. Az emberi élet végső célja az ismétlődő születés és haláltól való megszabadulás, vagyis a Móksa. Ebben a befejező részben a táncos az egyre pergőbb ritmuson és tiszta táncon keresztül éri el a spirituális átlényegülést.

 

Odissi dancer Monalisa Ghosh in front of the Sun temple in KonarkMint minden táncban itt is fontos a kosztüm és a smink. Helyi jellegzetesség az ezüst ékszerek, melyek a táncos egész testét díszítik. Fejükön fabélből készült fejdíszt viselnek, mely a Dzsagannáth-templom tetején található csakrát szimbolizálja. Kezüket és lábfejüket vörös festékkel, altá-val színezik, ami a néző szemét a mozdulatokra tereli. Homlokukon piros pöttyöt, bindi-t viselnek.

 

HÍREinK

hírek
 

tovább >



       
Pedagógia